– Majdnem negyven év van a Te hátad mögött is, hiszen ugyan nem voltál alapító tag, de néhány hónap után csatlakoztál a Kalákához, és egy percre sem hagytad el az együttest. Ennyi idő után sem lehet megunni a közös zenélést?
– Én fél évvel a kezdetek után csatlakoztam a fiúkhoz. Kellett nekik egy csellista, aki énekelni is tud, én meg Mikó Pista osztálytársa voltam, korábban zenéltünk is együtt, így adódott, hogy megkeresett ’70 júniusában. Magnóra vettük a dalokat, megtanultam, s már én is velük pengettem. A negyven évet, mondjuk harminckilenc és felet, meg megunni nem lehet, mert sok az élmény. Én azt csinálom, amit szeretek, amit választottam. Van egy civil végzettségem, ami a Kalákán belül többekkel is előfordult. Akkor a fater szava számított a legtöbbet, így a Műegyetemet céloztuk be, és ott értük el az első tanulmányi sikereket. Utána a diploma okozott örömöt, de aztán ebből lassan, fokozatosan kihátráltunk. Talán én hátráltam ki a leglassabban.
– Merthogy Te dolgoztál a szakmádban?
– Igen. ’92-ben, mint tanszéki mérnök fejeztem be a Műszaki Egyetem Felsőgeodézia Tanszékén való pályafutásomat. Ott a ranglétrán, ha komolyan vettem volna, el kellett volna már sokkal korábban indulni, hogy tanársegéd vagy aztán adjunktus, vagy ilyesmi lehessek. Mondjuk le kellett volna rakni a kisdoktorit, de annyira felfejlődött a muzsikálás, olyan sok volt a meghívás külföldre, amikre készülni is kellett, hogy elég volt nekem egy kisebb mennyiségű munka az egyetemen, mert így maradt idő a Kalákázásra. Aztán egyszer csak elfogyott a tudományos akadémiai keret, amiből engem a tanszéken tarthattak, és aki fölvett, el is bocsátott. Nagy békével, barátsággal. Épp a múlt héten voltam a tanszék karácsonyi ünnepségén, ott muzsikáltam.
– Egy percre sem bántad meg, hogy a Műegyetemre, és nem a Zeneakadémiára mentél?
– Nem. Azt hiszem, hogy a zenei vágyaimnak, és talán még a képességeimnek is, a Zeneakadémia talán túl magas lett volna. Vagy nem is talán. Magas lett volna. Viszont azt is tudom, és ezt már többször visszakaptam Zeneakadémiát végzettektől, hogy: „Hej de jó Nektek, hogy azt csináljátok, amit szeretnétek, hogy azt bontogattátok ki, amit Ti akartatok, és nincs teletömködve az agyatok olyan kötelező dolgokkal, amelyekből nehezen tudna kitörni.” Nekünk óriási nagy szabadságunk van. Egy soha nem tanult, ám valahol belül mégis őrzött, mindig ki-kinyitható tartalék, amelyet elő tudunk rángatni, és abból mindig valami dal születik. És ezért sem lehet megunni ezt a negyven évet, mert minden egyes utazásból, a közönséggel való találkozásból előbb-utóbb dal születik. És ha már dal születik, és ezek lemezre kerülnek, vagy kottába zárva megmaradnak, elértük a célunk.
Jó lett volna persze a mérnöki siker is, és erre van a családban is nagyon szép példa, de az én habitusomhoz talán jobban illik ez a kicsit szabadabb életforma, ez a sok improvizálás, az emóciók dalokká transzformálása. Írtam filmkísérő zenéket, színházi zenei betéteket. Jönnek hozzám fiatalok tanácsot kérni, hogy induló zenekarként mit javasolnék nekik. Csak hallgassam meg őket, és próbáljam a pályájukat irányítgatni. Van erre példa, és látható, hogy a tapasztalat megvan. Azoknak, akik tanácsért fordulnak hozzánk, tudunk mit mondani.
– Ha azt kérem Tőled, hogy mondj el a többiekről egy-egy gondolatot, akkor mi jut eszedbe Gryllus Dánielről
– Dani vezető egyéniségnek született. Neki nagyon jól jön, hogy az együttest vezetheti. Nagyon szerencsés kontaktus-teremtő képessége van, amely a mai világban nagyon fontos. A kiadók, hanglemezgyártók, filmesek rögtön jó üzleti partnernek tekintik, megbíznak egymásban kölcsönösen, és szerződnek. Ehhez kell egy ilyen ember, ráadásul ő az életét tette föl erre. A családjával persze rengeteget törődik, de azért nyilván sok időt elvesz tőlük azért, hogy a Kaláka karrierje, és mondjuk az ő egyéni neve is, igazán naprakész legyen, meg hogy jól menjenek a közös dolgok és a saját ügyei. Ezért őt nagyon lehet tisztelni, kell is, meg azért is, mert sokat segít a fiataloknak. Dani hallgat rám, ezt is elmondhatom. Elfogadja a tanácsaimat. Azt, hogy nem mindet, ezt is el kell fogadnom, mert én sem fogadom el mindenkinek mindenét, esetleg az övét sem, de hát ez már csak így van, mert bizonyítottunk egymás előtt. Ez a majd negyven év, mi tényleg együtt voltunk a kezdettől a mai napig. Sok mindent tudunk egymásról, ismerjük egymás gondolatait is. Tehát összefoglalva és jellemezve őt, ő nagy szerencséje a Kalákának, neki meg a Kaláka az. Például jó orra van arra, hogy mit lehet eladni. Nem tudok olyat mondani, amibe beletört volna a bicskája. Óriási ugrást jelentett a zenekarunknak, hogy Dani a lemezek kiadója. A lemezkiadási sikereit senki nem irigyli el tőle, mert rengeteg meló van benne, és ezek a családtól elvett idők. Amíg én együtt síelhetek a családdal, vagy együtt ülhetjük körbe az adventi koszorút, ő a computer mellett ül, és tartja azokat a már megteremtett kapcsolatokat, amelyeket muszáj ápolni.
– Gryllus Vilmos.
– Hogy jellemeznéd őt egyébként?
– Nagyon pontos zenész. Mindig lehet rá számítani, nincs az, hogy valamibe belezavarodunk, hogy egy szám ne tudna lemenni. Tiszta hangon énekel, lehet támaszkodni rá. Nótázás, koncert közben, egy hosszú turné közben is lehet rá számítani. Mindig pontos. Lehet, hogy valaki jobb haver volt, vagy jobban bírtuk az éjszakázást, vagy nem tudom…, de az, hogy a koncertek nagyon jól mennek vele, az óriási előny.
– Becze Gábor?
Egy bohém fiú. Mindig a vicc jár a fejében. Épp tegnap is találtam egy fogpiszkálót a fellépő cipőmben, csak ő tehette be. Végig úgy mentem sántikálva a Szabad-e bejönni ide betlehemmel? bevonuláson, hogy mi van a cipőmben? Hát egy fogpiszkáló. Szóval szeret ilyen marhaságokat csinálni. Ez is kell. Oldás nélkül nincs komoly munka, mert savanyúan, belekeseredve, nekikeseredve, vagy olyan halálosan komolyan venni magunkat, az nem ezt a végeredményt hozza, és ő erre a mókára mindig alkalmas. Olyan dolgokat mond, néha kicsit összekever szavakat, amin jókat mulatunk. Elemében van a turnék során is. Belülről végtelen ember. Ez aztán ki is ül a mosolyára, a bőgőjátékára. Fáradhatatlan, és nagyon jó sofőr. Ha le kell vezetni, nem tudom, hány száz kilométert, akkor ő végig vezet. Ilyeneken is múlik, hogy ki a jó zenész. Aki jó sofőr is mellette, aki mókás is, aki nem akkor süti el a disznó viccet, amikor a legtöbb lány van a társaságban, hanem csak úgy az egyéb alkalmakkor. Disztingválni tud, ezek az erények apránként adják össze, hogy ki is lehet jó muzsikus. Kinek van helye a pályán? Ráadásul egy ilyen jó együttesben, amiben ennyi mindenki ennyit dolgozott már, és játszva dolgozott, meg dalolva dolgozott és nem megizzadva. Itt állni kell a sarat, és ő ebben nagyszerű, mert könnyed. A dalok, amiket letett, parádésak. Az ő énekhangja talán nem annyira iskolázott, de amikor elénekel egy szólót, mindenki azon olvadozik, hogy ez a Gábor milyen jó mégis, és miért énekel ilyen keveset…..
