– Rólad azt kell tudni, hogy minden évben egyszer, decemberben, hozzácsapódsz a Kalákásokhoz, és végigjárod velük az országot a betlehemes programmal. Hogy kerültél képbe?
– Nem is tudom, hol kezdjem. ’95-ben fölhívott Dani, hogy Péter kivált a csapatból, és vállalnám-e ezt a betlehemes koncertturnét minden évben? Én boldogan mondtam igent, mindenképpen megtiszteltetésnek vettem, hogy erre fölkért.
– Jó, de miért pont Téged hívott? Honnan volt az ismeretség?
– Én vidéken egy másik zenekarban énekeltem. Ugyanolyan stílusban, mint a Kaláka. Énekeltem, gitároztam, zenét szereztem, mindenféle hangszereken játszottam. Az ismeretségünket talán a Pécsett megtartott első Énekelt Versek Fesztiváljától datálhatjuk, ahol az együttesemmel megmutattuk magunkat.
– Ez melyik együttes?
– Ez a Ciróka együttes volt. Már nem létezik. De a fesztivál után állandó kapcsolatban voltunk, mi hívtuk őket a kőszegi Ost-West Fesztiválunkra, ők minket a Marczibányi térre, szóval kialakult egy baráti kapcsolat.
– Egyből be tudtál illeszkedni, hiszen ők már egy összeszokott csapat voltak, akik „100 éve” járták együtt az országot, meg a világot? Nem érezted Magad egy percig sem kívülállónak?
– Nem. Azt hiszem, nagyon sokan ismerik a Kaláka együttest, és mindenki tudja, hogy nagyon kedves, szívélyes, őszinte emberek. Abban a pillanatban, hogy ezt megérzed, nem lehet gond a beilleszkedés. Az első évben inkább megilletődött voltam egy kicsit. Visszafogtam magam. Mert azért én hozzászoktam, hogy elöl vagyok, frontember vagyok. De aztán megtanultam azt, hogyan nem kell vezetni egy zenekart. Mert a Kalákát nem kell vezetni. Helyén van minden és mindenki. Volt egy próbánk és játszottunk. Ennyi volt az egész. Ha plusz nóta volt, akkor mindig a buszban elénekeltük, és nem volt gond.
– Minden évben ugyanaz a koncertprogram, minimális változtatásokkal?
– Az „ugyanaz” a betlehemes koncert. De azon belül is mindig van egy picike változás. Meg nem mondom, hogy melyik évben készült el a Karácsonyi Kaláka című kislemez. Ott is születtek új dalok. Azokból is vettünk be a koncertműsorba, ahonnan azért kihagytunk három-négy számot ennek fejében. Nagyon sokszor van az, hogy a helyszínen kérnek egy-egy nótát, és akkor azt is eljátsszuk.
– Mindent tudsz?
– Nézd, én gyakorlatilag rajtuk nőttem föl. A gyerekkoromat – más zenekarok mellett – a Kaláka zenéjével töltöttem. Azt hallgattam, azt tanultam. Miattuk kezdtem el versekkel foglalkozni, meg versmegzenésítéssel.
– Komolyan?
– Komolyan. Kezdetben csak Kaláka meg Szélkiáltó dalokat játszottunk, aztán egyszer csak jött a karácsony, és írtam egy dalt. Elkezdtem verseket összeszedni. Körülbástyáztam magam verseskötetekkel, iszonyú mennyiségű verset olvastam el abban az időben… Most már nem… Minden verseskötetben találtam nyolc, tíz, tizenöt verset, amiket elraktam talonba az íróasztalom fiókjába, hogy majd egyszer kijönnek. És valahogy mindig úgy alakult, hogy volt valami gondolat, volt valami vezérfonal, amire aztán ezeket föl lehetett fűzni. El lehetett indulni.
– Hogy lehet, hogy ezekre a betlehemes koncertekre nagy az igény?
– Mi is pont erről beszélgettünk nem rég. Hogy december elején elkezdődik a karácsonyi hangulat. Az első pár koncertig nem, de aztán elérkezik tizedike, tizenkettedike, és érezhető, hogy a nézők másképp hallgatják ezt a zenét, és mi is másképp játsszuk. Valahogy mindenki elkezd lélekben készülődni. És erre nagy szükség van.
– De lehet a negyedik, ötödik koncerten is máshogy játszani?
– Nézz oda … lehet. Hányszor játszottuk le ezt a koncertet? Ki tudja már? Ez volt a tizenötödik betlehemes turné, amit a Kalákában játszottam. Nyilván részben, egy bizonyos százalékig a rutin benne van, de akárhogy is csinálod, valahogy mindig visszatérsz ugyanabba az állapotba. Ez a koncert olyan anyag, amit nem lehet überelni. Ezt nem tudod lecserélni. És nem is kell. Valaki nem rég mindannyiunktól kérdezte, hogy nem unalmas-e ez a sok koncertezés ilyenkor decemberben? Nem, nem. Sőt, mi még karácsonykor a karácsonyfa alatt megállunk a párommal, fiammal, akkor is Kalákát hallgatunk. Teszem hozzá, pont azt a dalt, amit játszunk koncerten is. Mi van abban? Hát ha szeretem, akkor abból sosem elég.
– Van kedvenc Kaláka-számod?
– Nekem sok van. Nagyon sok. Választanom kéne? Nem tudok.
– Nincsen „A…”?
– Nem. Nincs ilyen. Gyakorlatilag mindent szeretek.
– Nem hiszem el. Olyan nincs, hogy az ember mindegyiket szeresse. – Mindegyikben van valami, amiért szeretni való. Akár a hangszerelés, akár a szólamok, akár a vers maga…. Na jó, tudod mit szeretek nagyon? Szilágyi Domokos Táncszó című versét.
– Csak kifacsartam Belőled. A betlehemes koncertekre visszatérve, azok számodra mennyire fárasztóak? Van olyan, hogy egy nap akár három koncertetek is van, ráadásul az ország más és más részén.
– Én nagyon élvezem őket, és nagyon szeretem csinálni. Minden évben a Marcibányi téren a családi karácsonnyal zárjuk le a turnét. Akkor szoktam érezni, hogy fáradt vagyok. Amikor az a koncert lemegy, ami egy kétrészes koncert, van benne betlehemes és van más témájú vers is, akkor szoktam érezni, hogy na, most elfáradtam. Az a helyzet, hogy –ilyen szempontból- szerencsétlen alkat vagyok, mert csak teljes erőbedobással tudom csinálni. Még ha elkezdődik egy koncert úgy, hogy nagyon zajos a közönség, vagy látszik, hogy senki nem figyel igazán, még akkor is megpróbálok mindent bevetni, hogy igenis figyeljenek. Hiszen nekik játszunk és nem mindegy nekünk sem, és nyilván nekik sem, hogy mi jön le a színpadról. Biztos fárasztó, de nem érzem. Inkább csak a torkom fárad el.
– A közönség mennyire tekint Téged teljes jogú tagnak?
– Amikor a Dani azt mondja a koncert végén, hogy a kontrás betlehemes Major Gábor, akkor még jobban tapsolnak. Tehát abszolút elfogadtak ebben a koncertben, illetve azért volt egy-egy olyan koncertünk, amikor mondjuk Vili nem ért rá, és én kisegítettem a bandát, akkor is működött a dolog. Jók a visszajelzések a közönségtől. Nem lehetett semmi olyat érezni, hogy te most mit keresel itt, és egyébként is, mi történt. Hogy azt az átmenetet, amikor már nem volt Péter és még nem volt Vili, hogy oldották meg Daniék, nem tudom, de valamit nyilván jól csináltak, hogy fennmaradt a Kaláka név. Én Daninak mindig azt szoktam mondani, hogy a Kaláka az mindig is úgy lesz Kaláka, hogy a Gryllus Dani, a Huzella, a Radványi, meg a Becze Gábor. Ez eltagadhatatlan akár a Pétertől, akár a többiektől. Tehát a Kaláka –legalábbis- az én korosztályomnak az elméjébe így vésődött be. ’95-ben nekem le sem esett, hogy kit kell helyettesítenem. Mert azért Pétert hangilag utolérni vagy túlszárnyalni – ezt nem muszáj leírni – nagyon nehéz. Neki nagyon jó torka van, és képzett hangja. Én meg ugye nem vagyok képzett énekes, de nagyon jó adottságom van. Még a Huzella Peti mondta, hogy: … arany van a torkodban, úgyhogy vigyázz rá.
– Az év egyéb tizenegy hónapjában Te mit csinálsz?
– Hangszerész vagyok, nekem az a polgári foglalkozásom. Zongorakészítő, javító, hangoló. Harmincéves koromban befejeztem a muzsikálást. A szakmámat tudom kamatoztatni a Kalákában is, hiszen nagyon sokszor szükség van kisebb-nagyobb javításokra, ilyenkor nem árt egy hozzáértő ember. Ezt az egy hónapot, azt szoktam mondani, hogy hobbyként vagy pihenésképp csinálom végig.
– Ha azt mondom, Gryllus Dániel, mi jut először eszedbe?
– Nagyapám. Olyan, mintha a nagyapám lenne. Persze nem korban. Ha a Dani mellett vagyok, olyan megnyugtató érzés fog el, mint amikor a nagyapám mellett voltam régen. Ő is csodálkozott ezen, amikor évekkel ezelőtt mondtam neki, nem is tudom, miért mondtam. Miskolcon voltunk, bandukoltunk a nagy hóesésben az utcán, és olyan volt, mintha a nagyapámmal sétáltam volna.
– Radványi Balázs?
– Barátom. Nagyon jó barát. S mindent megteszünk azért, hogy ez így maradjon. A Becze Gabit, ha megkérdezed, nem tudok mit mondani. – Mert?
– Azért mert a mi kapcsolatunk olyan felhőtlen, féktelen. Nekem ő barát, kolléga, minden egy személyben. Olyan, mintha együtt jártunk volna iskolába. Az elején, amikor megismerkedtünk a Kalákával, vele volt olyan a viszonyunk, hogy bármikor hívhattam, bármikor mehettem, ő is jöhetett. És ez megmaradt.
Mindent összevetve vidám, jó érzésekkel teli tizenöt betlehemes turnét tudhatok magam mögött a Kalákában …
