A Kaláka együttes

Fél évszázad a verstelenség ellen

Nyáry Krisztián sorai a Kaláka 50. jubileumára

Messziről kezdem. Jószándékú üzletemberek időről-időre megkérdezik tőlem, hogy mi értelme van annyi irodalmat tanítani az iskolákban, mikor lehetne helyette hasznosabb dolgokat is. A fiataloknak piacképes szakmára van szüksége, mondják, nem pedig arra, hogy fejből tudjanak néhány verset, meg ismerjék Petőfi életrajzát. A verseket tanulja az, aki ilyesmiből fog élni, a jövendő autószerelőt vagy informatikust ne terheljük felesleges dolgokkal. Ilyenkor vissza szoktam kérdezni, hogy szerintük mire jó az irodalom, miért fontosak a versek. Sokféle válasz elhangzik ilyenkor, de a legfontosabb még senkinek sem jutott eszébe. Ez pedig az, hogy amióta emberi civilizáció létezik, még nem találták fel hatékonyabb módját az érzelmi tapasztalatok közvetítésének a költészetnél. Lehet hatnapos tudományos konferenciát tartani a magányról, lehet hatkötetes monográfiát íratni pszichológusokkal és szociológusokkal, – de annál tömörebben és pontosabban nem lehet megfogalmazni a magány érzését, mint ahogy József Attila tette: „A semmi ágán ül szívem.”

A költészet által közvetített érzelmekre azért van szükségünk, hogy megtanuljunk valamit a magány, a szülői boldogság, a szerelmi csalódás, a gyász vagy akár az önfeledt eufória érzéséről, hogy amikor nekünk is részünk lesz benne, ne legyen teljesen ismeretlen. Mások érzelmi tapasztalatainak megismerése alapvető fontosságú: beleérző képesség nélkül nincs sikeres kereskedő, tervező mérnök, orvos, de még levélkézbesítő sem. A versekből megtanulható nyelvi kreativitás pedig a legprózaibb szakmában is nélkülözhetetlen. Mindez tanulható készség, ami megfelelő tréningezéssel élethosszig karban tartható. Ha a gyerekek kevesebb költészetet kapnak, felnőtt életükben érzelmi intelligenciájuk, kreativitásuk és toleranciájuk bánja. Egy verstelen társadalom szomorúságra és sikertelenségre van ítélve. És itt jön a képbe a Kaláka.

Az elmúlt 50 évben Magyarországon három generáció nőtt fel a Kaláka dalain, pontosabban az adott korosztálynak szóló megzenésített verseken. Márpedig nincs célravezetőbb módja az irodalmi nevelésnek, pontosabban az irodalomra nevelésnek, mint amikor zenén keresztül történik. A költészet évezredeken keresztül hangzó műfaj volt, és aki kisgyerekként megleli örömét az énekelt versekben, az később könnyebben merül el leírt irodalmi szövegekben is. Ezért mondom én, hogy a Kaláka az irodalom kapudrogja. Akit háromévesen zenével és dallal sikerült versfüggővé tenni, az később sem tud lejönni róla, mindig újabb és újabb verset, novellát, regényt akar. Nagyobb eséllyel lesz boldog felnőtt, mert élete bármelyik pillanatában fel tudja használni az irodalomba tömörített érzelmi tapasztalatot. Ha pedig az iskolás évek kizárólagosan papírközpontú irodalomoktatását sikerül átvészelnie, akkor a leírt sorok élvezete mellett felnőttként is vágyódni fog a megzenésített versekre. És ez végre egy olyan dolog, amiben nekünk, magyaroknak őrült szerencsénk van. Mert immár fél évszázada itt van nekünk a Kaláka és az általuk megzenésített ezernél is több vers. Köszönet érte!